Címke: történetek

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 8.

Bertók László:
HAZULRÓL HAZA
Pécs, 2005

Szinte földinknek is nevezhetjük a vései-pécsi Kossuth-díjas Bertók László költőt, akinek két kötetében is megtaláltam a következő írást, melyben közreadja – édesanyja szavaival – édesapja 1940. évben bekövetkezett betegségének történetét.

Kiss Zoltán

HAZULRÓL HAZA¹

(PRIUSZ²)

Írta: Bertók László 

Akasztott ember köteléből egy darab
(Részlet)

…„Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz?” – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi doktort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévizen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.”

„A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.”

 „Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaértünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasasszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.”

„Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.”

„Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.

¹Bertók László: HAZULRÓL HAZA. Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában 2005. p. 43- 45.

²Bertók László: Priusz (1994) p. 118-120.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 1.

Egyenlőre nincs több része BAJOM HUMORÁNAK. Reméljük Tibor folytatja.
Az egész írást az elkészült részekkel PDF formátumban a Nagybajom Figyelő első: ”BAJOM HUMORA” linkjéről elérhetik, illetve e- bookra is tölthetik (PDF formátumban) a következő linkről:
https://dl.dropboxusercontent.com/u/58416047/BAJOM%20HUMORA.pdf

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA VI.

Írta: Major Tibor
2014. február 27.

Lelkiismeret

Fehér Jenő nem Nagybajom szülötte volt. A történelem viharai valahonnan Erdélyből sodorták az anyaországba. Barátságos ember volt, választékos modorú, a foglalkozása pedig inszeminátor.190 centis, kissé hajtott termete, vastag szemüvege jellegzetes külsővel ruházta fel. Szerette az állatokat, több tehene, lova volt, de bivalyt, szarvast, még bölényt is tartott, amit a pécsi állatkertből vásárolt. Egyszer egy társaságban elmesélte, mi is az a lelkiismeret-furdalás.                                          

 Pályája kezdetén egy termelő szövetkezetben vállalt munkát. A mesterséges megtermékenyítés nem töltötte ki a munkaidejét, ezért például a birkák oltását is rábízták. Reggel 6 órára kellett kiérnie az akolhoz. Fiatal házas lévén kicsit későn ébredt, kapkodva készült, így otthon felejtette az injekciós fecskendőt. Néhány férfi és női segítsége már türelmetlenül várta. Szégyenkezve indult visszafelé, amikor az egyik asszony utána szólt, hogy kölcsön adja a kerékpárját, úgy gyorsabban visszaér. Szegény Jenő nem merte bevallani, hogy nem tud kerékpározni, ezért hát megfogta a biciklit, és a rossz úton tolni kezdte. Az akol sarkánál elfordult, ahol már nem látták, onnan pedig futott kétkerekű társával. Egy idő után az út menti bokrok mező felőli oldalánál letámasztotta a lucernaföld szélén, és úgy futott tovább. Mire visszaért, megtörtént a baj. Éppen silózták a lucernát, és a silózó rátolatott a biciklire. Visszaérve nem merte elmondani az igazságot. Azt füllentette, hogy amíg kiért a fecskendővel, valaki ellopta a kapuból járművét. Rövid tanakodás után az egyik segítő bement a rendőrségre bejelenteni a bűncselekményt.

 Pár óra múlva a rendőrök igazoltattak két rokonlátogató vidéki cigánylegényt. Az akkoriban szokásos módon addig vallatták, gumibotozták szerencsétleneket, amíg be nem vallották a lopást. Jenő úgy mesélte, hogy az óta is furdalja a lelkiismeret, ha az esetre és a két fiúra gondol.

Gönye Pista bácsi

            Gönye Pista bácsi tánctanár volt. A téli hónapokban ő tanította Kak puszta és Galabárd
serdült ifjúságát táncolni. Mivel nagyatádi lakos volt, ilyenkor megszállt valakinél, amíg a
tánciskola működött. Év közben is akadt dolga errefelé. Egyszer valami hivatalos ügye volt Marcaliban.

            Kak és Marcali között a távolság legalább 15 kilométer, Gönye Pista bácsi azonban
– szegény ember lévén – az apostolok lován indult útnak. Korán kelt, hogy még nappal meg tudja
tenni a hat órás gyalogutat.  A hivatal ugyan sok idejét elvette, de már délben visszaindulhatott Kakra.

            A nap erősen sütött. Először sapkáját, zakóját vetette le, később bakancsától is
megszabadult. A két lábbeli fűzőjét összecsomózta és a vállára vetette, így poroszkált célja felé.
Nem csak a meleg gyötörte, de az éhség, szomjúság is, ezért aztán nagyon megörült, amikor egy
kis csárda elé ért. Pénze ugyan nem volt, de azt gondolta, jöhet valaki, akitől kérhet kölcsön
egy ebédre valót. Rendelt is egy adag pörköltet nokedlival, meg egy üveg bort. Jóízűen
megette, megitta, még néhány percet szunyókált is a hűvös teremben, ám nem jött egy lélek
sem, akitől kölcsön kérhetett volna. A lelkiismerete nem engedte, hogy fizetés nélkül távozzon.
Kak puszta nagyon messze, az este pedig közel volt. Végül magához intette a tulajdonost,
és megkérdezte:

            Főnök úr! Mi lenne, ha én itt ennék, innék, és nem fizetnék?
A kocsmáros egy kicsit gondolkodott, majd azt mondta: Hát legalább kétszer jól fenéken rúgnám,
aztán kilökném az ajtón.
Pista bácsi arca felderült, és vidáman így rikkantott: Akkor adjon még egy pörkűttet meg egy
üveg bort!  

Asszonyság mindenki

Ezt a történetet apámtól hallottam, aki gyermekkorában gyakran megfordult nagyszülei böhönyei házában.
A XX. század elején már módos parasztcsaládok is lakták Böhönyét. Tehetségüktől, szorgalmuktól függően egyesek szépen, kitartóan gyarapították vagyonukat. A gazdagság nem eredményezett automatikusan címeket, rangokat, a paraszt csak paraszt maradt. Míg egy érettségizett embert tekintetesnek szólították, az orvost, az ügyvédet, tehát a diplomás embereket nagyságosnak, a birtokos grófot, bárót méltóságosnak kellett szólítani.

Kata néni rátarti asszony volt. A gyermektelen házaspár vagyona jóval húsz hold fölött, a hegyen tekintélyes szőlő, gyönyörű magyar lovak, az istállóban két tehén borjastul, szép ház, rend, tisztaság, szóval minden megvolt, amiről egy középkorú gazdafeleség álmodhatott.
A közelben lakó kocsmáros Kata néniéktől vette a tejet. Minden este a cselédlányt küldte a friss tejért. Amikor a kocsmáros cselédje férjhez ment, másik fiatal lány állt a helyébe. A tejhordás természetesen az ő dolga lett. Első este, amikor találkozott az udvaron Kata nénivel, a köszönés után így szólt:
Asszonyság! Jöttem a tejért.
Kata néni megállt, a lány szemébe nézett és kioktatta az újoncot ekképpen:
Ide hallgass lányom! Asszonyság mindenki. Ténsasszonyból is van elég.
A nagyságos egy kicsit magas, de azért maradjunk annál galambom!                                       

Egyelőre ez volt az utolsó rész

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 28.

 Itt a ötödik rész, és ezzel nincs vége. Újabb részeket kaptam.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA V.

Írta: Major Tibor
2014. február 27.

Suszter maradjon a kaptafánál

Van egy latin szólás: Ne sutor ultra crepidam! Suszter maradjon a kaptafánál!
( Szó szerinti fordításban: Varga ne foglalkozzék mással, csak sarukkal. )
Ha Kovács Jóska bácsi, ismerte volna Horatius gazdag és mindent kifejező anyanyelvét és ezt a mondást, bizonyára nem került volna ilyen kellemetlen helyzetbe.

            Jóska bácsi a XX. század első felében „suszter” volt Nagybajomban. A családfenntartás feladata akkoriban férfikötelesség volt. A mesterség – lévén hatalmas a konkurencia – szerény jövedelmet adott, ezért aztán Mariska néni, Jóska bácsi felesége is besegített a kenyérkeresésbe. Feles kukoricát vállalt – amikor is a földtulajdonos végezte a szántást, fuvarozást, ő pedig vetett, kapált és leszedte a termést – ezen kívül vezette a háztartást, disznót hizlalt, baromfit nevelt, konyhakertet művelt.

            Bajomban csütörtökön volt a heti piac, ilyenkor vitte eladni a kertjében termett kevéske felesleget, illetve megejtette a heti bevásárlást. Volt ugyan a Süttler utca sarkán Brót bácsinak egy kis szatócsboltja, de ott kenyeret, tejfölt, túrót nem lehetett kapni, ezért aztán Mariska néni egész délelőttjét a faluban töltötte.

Történt egyszer, hogy a kisördög belebújt Jóska bácsiba, ugyanis megkívánt egy fiatal cigányasszonyt. Ígérhetett neki valami használt cipőt, mert a fiatalasszony beleegyezett a randevúba. A találkozót Mariska néni bevásárlása idejére beszélték meg. Lehet, hogy a kisördög keze volt a dologban, mert ami még soha nem történt meg: Mariska néni a katolikus templom előtt észrevette, hogy otthon maradt a pénztárcája. Visszasietett érte, és megtörtént a baj.
Az otthoni események dandárja közepette nyitott rá csapodár párjára és jószívű kuncsaftjára. Első meglepetéséből felocsúdva kisöprűzte a bűnös „fehérszemélyt”, majd kérdőre vonta lesütött szemmel tébláboló urát ilyenformán:
Miért tetted ezt Józsi? Hát szebb az, mint én?
Nem Mariskám – mondta a bűnös – te szebb vagy.
Te Józsi! Jobb az, mint én? Különb az, mint én?
Nem Mariskám, te különb vagy.
Hát akkor miért tetted ezt Józsi?
Jóska bácsi – átérezve a bűn súlyát és belátva, hogy itt csak az őszinte megbánás segíthet, így válaszolt:
Hát…, azért a kis huncutságért.

Boszporusz

A tudás hatalom.
Így vélekedtek az emberek már a régi időkben is. Engem kivéve, akit tanáraim hiába akartak e mindenható fegyverrel felvértezni, rendre kudarcot vallottak kísérleteik. Osztályfőnököm, néhai Horváth József tanár úr már 1962-ben mondta nekünk, hogy a következő évszázadban az emberek munkája abból áll, hogy gombokat nyomogatnak. Ezt a kijelentést akkor nem is tudtuk értelmezni. Ma a számítógép előtt ülve már tudom, hogy mire gondolt, de hogy ezt Ő honnan sejtette? Ő a földrajzot tanította nekünk. Sokszor kellett számot adnunk a térkép előtt tudásunkról, mert azt vallotta: a térkép ismerete nélkül a földrajz nem tanulható meg, sőt még állást sem lehet szerezni. Ezt példázza egy fiatalember története, aki egykor hajósinasnak akart elszegődni.
A munkásfelvétel nagyon egyszerű volt, a kapitány döntött mindenről. Ez a kapitány félmeztelenül álldogált a fedélzeten, amikor a leendő inas elébe állt. A kapitánynak a világtérkép volt a hátára tetoválva. Hátat fordított a jelentkezőnek, és így szólt hozzá:
Viszket a hátam, vakard meg fiam ott a Boszporusz körül! 

Kutyaoltás

Nagybajomban, mint az ország minden településén minden évben meghirdették, hogy ekkor és ekkor kutyaoltás lesz. Aki a kutyáját nem oltassa be, meg lesz bírságolva! Az ebadót az oltási díjjal együtt a helyszínen kellett fizetni.
Kovács doktor – mert, hogy így hívták az állatorvost – az oltás végeztével a postára ment az oltás bevételét befizetni. Úgy esett, hogy a rendőrőrs parancsnoka, Herbai úr is oda érkezett csekkjeivel. Amikor megpillantotta a doktor urat, rögtön eszébe villant, hogy megfeledkezett saját kutyája oltatásáról.
Doktor úr! – szólította meg – Elfelejtettem a kutyámat beoltatni. Most mi lesz?
Meg lesz büntetve válaszolt a doktor, de mivel ismerem magát, választhat milyen büntetést akar.
Jó, mondta az őrsparancsnok, maga elveszi a kutyámat, én meg a jogosítványát!  

Folytatjuk

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 27.

 Itt a negyedik rész, és ezzel nincs vége. Újabb részeket kaptam.– Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA IV.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Balatoni üzenet

Lajos bácsit a faluban csak úgy ismerték, hogy „ a Varga bótos”. 1920 körül született. Mielőtt nyugdíjas lett, a nagyatádi konzervgyár területi képviselője volt, mert boltját a háború után államosították. Fiatal korában sok mindennel próbálkozott, mint mindenki, akiben akarat, tehetség volt. Legény korában munkát vállat valahol a Balaton mellett. Egy  – néhány embert foglalkoztató – üzembe vették fel kazánfűtőnek. Elmondta neki a tulajdonos, hogy reggel hat órakor az üzem egyetlen gőzgépének már működnie kell. Kapott egy ágyat valami munkásszálló – félén, ahol a kertész és még vagy három ember aludt. Amikor reggel felébredt, már senki sem volt a szobában. Az óra háromnegyed 6-ot mutatott. Menetközben öltözve rohant a kazánhoz. Hat órakor ugyan már sűrű füstöt ontott a kémény, de legalább egy óra kellett, amíg a gőzgép elindult. Tudta, hogy nagy baj van. Egész nap várta, hogy jön a tulajdonos és kérdőre vonja, de nem történt semmi sem. Délután négyig fűtött szorgalmasan. Pontban négy órakor jött egy hivatalsegéd – féle, hozta az egyetlen napi munkabérét, és azt mondta: Azt üzeni a főnök, hogy aludni mindenki tud.

Péter kenyere

A matematika – leánykori nevén számtan – sok fejtörést okozott a világnak, talán magának Einsteinnek is. Mindenesetre e tudomány forrása messze eshetett a falunktól, mert kevesen ittak a vizéből. A tudásszomjtól űzött diákságnak ugyanis talán harmada tudta könnyedén elsajátítani e tantárgyat. Mi többiek sok kínlódás, megaláztatás után tudtuk csak megszerezni jól megérdemelt kettesünket, hármasunkat, esetleg négyesünket.

Péter hajszálait nem ritkította holmi magasabb érdemjegyért való hajsza, így évről – évre alig úszta meg a bukást. Számtantanárunk Laki Balázs Sándor kemény ember volt, aki szilárdan tartotta magát elveihez, szigorúan osztályozott. A gyengébb diákok ösztökélésére egyik eszköze sajátos, fanyar humora volt. Egyszer, amikor Péter sokadszor is letette a garast, azt mondta neki a tanár úr: Jól feleltél Peti fiam, megérdemled az egyest. Menj haza, mondd meg az édesanyádnak, hogy adjon sok kenyeret, mert megérdemled ám! (Hozzáteszem még, hogy emlékezetem szerint a tanár úr több alkalommal üzent az én édesanyámnak is a kenyéradagommal kapcsolatban).

Vasfüggöny

Egyszer egy cigánylegénynek elege lett a működő szocializmusból. Hallotta, hogy többen disszidáltak a környékről oda, ahol még a munkanélküli segély is jóval több, mint nálunk a keservesen megkeresett munkabér. Elhatározta hát, hogy szerencsét próbál. Nem számolt azonban azzal szegény feje, hogy a vasfüggöny szinte leküzdhetetlen akadály. Éjszaka akart átszökni a határon, de a rendszer „bejelzett” és percek alatt nyakon csípték. A határőrök – mivel éjszaka riadóztatták őket – nagyon bosszankodtak, és ott helyben jól ellátták a baját. Bevitték az őrsre, de mielőtt a fogdába zárták – ismétlés a tudás anyja – megint csúnyán elverték, nehogy máskor is próbálkozzon. Reggel kihallgatták, majd szabadon engedték. Addigra már tele volt kék meg lila foltokkal. Lelkére kötötték, nehogy beszéljen a verésekről, mert akkor visszahozzák és megetetik a farkaskutyákkal.

A legény – falujába érve – bement az első kocsmába egy kis pálinkás borogatásért. Mi történt veled Jóska? Kérdezte elszörnyülködve a kocsmáros. A kárvallott – emlékezve a figyelmeztetésre – így válaszolt: Rám szakadt a vasfüggöny!

Folytatás következik

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 26.

 Fogadják olyan szeretettel az írás harmadik részét is, ahogy ezt Tibor írta! – Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA III.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Péter bácsi meséje

A férfi és a nő közötti küzdelem örökös, mint a szólásbeli nyomorúság. Ez a harc soha nem dől el végleg. Többnyire a férfiak vonulnak le a csatatérről megtépázott önérzettel, és nagyon erős fogadalommal, hogy ezt aztán soha többé… Ám az élet újabb és újabb helyzeteket produkál, ezért váltakozó sikerrel tovább dúl a harc Ádámtól-Évától talán az ítéletnek napjáig. Ezt példázza az alábbi rövid történet.

Hugó Péter bácsi meglett ember volt, jelentős élettapasztalattal. Az élete párjával folytatott verbális küzdelmeit röviden így jellemezte munkatársai körében: Amikor az asszony kezét megkértem, én beszéltem, az asszony hallgatott. Később az asszony mondta, én hallgattam. Most meg mind a ketten mondjuk, a szomszédok hallgatnak!

Egy kis földrajz

Baráth Feri bácsit Nagybajomban érte a front. Elege volt már a háborúból. Úgy gondolta, nem tér vissza az alakulatához, hanem kihúzza bujkálva a háború végéig. 1945 eleje volt. A csendőrök valahogy ráakadtak, letartóztatták, és sokadmagával gyalogosan nyugat felé kísérték. Zalaegerszegig jutottak, ahol felsorakoztatták őket. Egy karszalagos tiszt azt tűzte ki feladatul, hogy két méter mély, három méter széles árkot kell ásniuk, hogy a szovjet tankok ne tudjanak továbbmenni. Hozzátette még, ha elérnek az árokásással Szombathelyig, akkor haza mehetnek.

Protekció 

Amikor valakire azt mondták, hogy libáért, disznóért, vagy protekcióval szerezte, vette a bizonyítványát, az nagy sértésnek számított. Pedig volt ilyen, igenis volt! A környezetemből konkrét példát nem tudok, azonban egy jó bajomi embertől hallottam egy történetet. Közre adom, mint érdekességet.

Az elkényeztetett nebulót a gólya igen magas helyre pottyantotta. Azt beszélték, pártember volt az apja, talán a megyei vezérkarból. Már minden lehetséges utóvizsgát kimerített, de csak nem született meg az áhított kettes. Leszóltak a megyéről, hogy a fiúnak még egy pótesélyt kell adni, mert ő nem hülye, csak pikkelnek rá az oktatók. Az oktatási törvény ugyan erre nem adott módot, de a rektor nem volt tagja a pártnak, ezért megszeppenve összehívott három professzort. Meghagyta nekik, hogy ha a fene fenét eszik is, át kell rugdosni a tanulót a vizsgán. Sajnos a diák most sem volt szószátyár, bár nagyon elszántak voltak a professzorok. Néhány kérdés olyan alacsonyan húzott, hogy az általános iskola felső tagozatán is megalázó lett volna. Nézegettek egymásra az urak, míg a legképzettebb elme ezt mondta: ha erre az utolsó kérdésre jól válaszol, megkapja a kettest, átengedjük. Ha a cukorgyárba megy melaszért, tartályt visz, vagy zsákot? A fiú – kis gondolkodás után – rávágta: természetesen zsákot! A kérdező hallgatott vagy öt másodpercig, majd ezt dörmögte: Menjen innen maga marha, mert mindjárt felöklelem!

Az utolsó rész következik

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 25.

Nem vagyok író, kritikus még csak igazi szerkesztő sem. Nem tudom megállapítani, hogy egy írásnak van-e irodalmi értéke, de azt tudom, hogy bármely visszaemlékezés, írás mely a nem is olyan késői múltra utal: hasznos. A múlt nélkül nem érthető a jelen.
Minden településnek meg van a maga múltja. Vannak közös vonások, de megvan a település egyedisége is.
Vajmi keveset tudok Nagybajom múltjáról, de azt tudom, hogy szűkebb pátriám két  egymással szomszédos – közel azonos lélekszámú, azonos társadalmi helyzetű lakói – mennyire mások voltak gyermekkoromban. A porrogi kocsma mindig tele volt vendégekkel, lakói szerették a társaságot, gyakran pinceszereztek. A szentkirályi kocsma ritkán volt tele,  alig mulatoztak, „maguknak valók” voltak.
Egy- egy írás történelmi lecke is. Megismerhető belőle a múlt bizonyos egyedi arca. Fontosak ezek az írások, mert legalább felsejlik a kor. Jobban érthető lesz a történelem.

(Fogadják olyan szeretettel az írás második részét is, ahogy ezt Tibor írta! – Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.)

BAJOM HUMORA I.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA II.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Kereskedelem

Falunkban a nagy TSZ – szervezésig, tehát 1959-ig, évente négyszer volt állat – és kirakodó vásár. A falu szélén, a kutasi út mellett a község vásárteret, egy tágas bekerített helyet biztosított az esemény számára. A településről, valamint környékbeli falvakból nagyon sokan idehozták értékesíteni terményeiket, állataikat. A háziipar, a kisipar termékeit, lábbelit, készruhát, rövidárut, de vesszőkosarat, fateknőt, söprűt, játékot, mézeskalácsot is árultak. A Lacikonyha sült húst, sült hurkát, kolbászt, kínált a közönségnek, sőt, megjelentek a környék – többnyire cigány – jósnői, valamint a zsebmetszők és a kupecek is találtak maguknak elfoglaltságot. Szólt a cigányzene, folyt a termelői bor, néha az orvosnak is adtak munkát a bicskázók. Szóval zajlott az élet, csupán csak bámészkodni is érdemes volt kimenni.

Vince bácsi férfiszabó volt. Felesége Manci néni módos zsidó családból származott. Szép házuk még ma is áll a Fő tér közelében. Gyermekkoromban még olvashattam a ház tűzfalára festett reklámot: NYIRA VINCE ÚRI SZABÓ Még a negyvenes évek elején történhetett az eset Vince bácsi sátrat vert a vásárban, hogy – feleségével közösen kínálgatva – túladjon portékáin. A szomszédos asztalon egy pipakészítő árulta mutatós pipáit. Azt mondta Vince bácsi a feleségének: Veszek egy pipát! Manci néni követte az urát, nehogy lemaradjon az adás – vétel érdekfeszítő eseményéről. Vince bácsi rámutatott egy neki tetsző darabra, és így szólt a pipáshoz: Ezt megveszem! A pipás két pengőt kért, mire Vince bácsi az erszényébe nyúlt, és szó nélkül fizetett. Manci néni elhűlve nézett az urára: Nem is alkuszik? Vince bácsi ezt felelte: Nem! Hadd mérgelődjön, miért nem kért többet!

Keresztapám munkásnadrágja

1970-ben, leszerelésem után haza települtem szülőfalumba. Ez idő tájt a magyar nehéz- és könnyűipart még a mennyiségi szemlélet uralta. Semmiből sem volt elegendő a boltokban, amit pedig lehetett kapni, nagyon gyakran igénytelen kivitelű volt. Akkoriban alkothatták nyelvészeink a „hiánycikk” szavunkat. A TSZ bérmunkás melléküzemágában helyezkedtem el. Sok traktoros, gépszerelő és kovács viselte velem együtt a melósok sötétkék egyenruháját. Jellemzője volt, hogy az első mosáskor összement és nagyon hamar kifakult. Szabására sem fordítottak túl sok gondot a tervezők. Többnyire nagyon bő volt, a közhely szerint „úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya”. Idősb Vass János bácsival, az öreg kováccsal – aki nem mellesleg – bérma-keresztapám is volt, éppen az ebédlőbe igyekeztünk, amikor egy éles hang hasított a levegőbe. A hangot pedig egy „Nagyeggyes” nevű asszonyság képezte ilyenformán: János bátyám! De meg van ereszkedve a hátulja! Keresztapám hamiskásan elmosolyodott, és így válaszolt: Hát még az eleje, Ilonka!

Emberek és állatok a 100 éves kerítés körül

Már az édenkertnek is lehettek határai, ha Isten kiűzette onnan vétkező ősszüleinket, magától értetődik tehát, hogy vannak a magántulajdonnak is. Manapság sokszor várfal erősségű építményekkel jelezzük, védjük lakótelkünket, sokszor hatalmas összegeket költve, pazarolva rájuk. Ez azonban nem volt mindig így. A XX. század első felében a falusi lakosság erejét jórészt a létért való küzdelem emésztette fel. Építőanyagnak a természet ajándékait, a földet, a fát, és egyéb növényi eredetű anyagot használtak. A kerítést sem a drága kőből, vasból, hanem cserjékből, élő fákból alakították ki. Ha magasra nőtt a bodza, a mogyoró, vagy a fűzfa, fejszével egyszerűen levágták, a vékonyabb ágakat a sövényre fektették, esetleg fonatot készítve tartósabbra alkották. Ezek a kerítések sokszor évszázadnyi ideig jelezték a határokat, óvták a birtokot, a jószágot.

Sudár János bácsi és Papp Pista bácsi szomszédok voltak. A szomszédok közti veszekedés többnyire asszonyi privilégium volt. Férfiember csak ritkán avatkozott be, de akkor karóval, vagy vasvillával. A két szomszéd azonban mindig megtalálta a maga fülemiléjét, valami apróságot, ami miatt összeszólalkodhatott. Többnyire a bakkecskék miatt jött meg a baj. A sövénykerítés ugyanis nem volt áthatolhatatlan egy kecske számára. A kiszáradó gallyak, fonatok nem álltak ellent nagyobb erőhatásnak, így gyakran átszakadtak, elveszítve funkciójukat, utat nyitva például a veteményes kertek rémeinek, a tyúkoknak. Mindkét gazda tartott néhány kecskét, amelyek némi tejet, húst adtak a konyhára.

Ha a bakkecskék meglátták egymást a kerítésen át, rögtön egymásnak estek, hol az egyik, hol a másik portán folytatva az öklelődzést. Ez hetenként akár többször is megtörtént, így megannyi kerítésjavítás és veszekedés követte a bakok küzdelmét. Később csillapodtak a viták, mert a szomszédok abban egyeztek, hogy akinek a kecskéje átmegy a szomszédba, az javítja meg a kerítést.

Pista bácsi gyermektelen református ember volt, János bácsi katolikus és két fiúgyermek apja. Abban az időben a reformátusoknál az „egyke” volt a divat, a katolikusok pedig annyit neveltek, amennyit „Isten adott”. Egy szép napon megkölykezett Sudárék kutyája, mégpedig hatot. Pista bácsi – átlátva a rozoga sövényen – megjegyezte, hogy ez „pápista” – azaz katolikus – kutya, mert felelőtlenül hat kölyköt hozott a világra, majd nem tudja etetni – azaz szoptatni – őket. A hitében is megsértett János bácsi a megjegyzés miatt akkora perpatvart kerített, hogy a harmadik szomszédig is elhallatszott. Igen ám, de másnap Pista bácsi kutyája kilencet ellett, lefölözve a szomszéd házőrzőt. János bácsi – revansot akarván venni az előző napi sérelem miatt – hangosan nevette a pórul járt „kálomista” kutyát. Na, ezen megint nagyon összevesztek. Ha a két szomszéd ezen össze nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Folytatjuk

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA I.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Előszó helyett

2013. nyarán a Nagybajomi Városnapok egyik szabadtéri rendezvényén keresett meg Major Tibor azzal a kérésével, hogy az interneten a Nagybajom Figyelő oldalain helyt adok-e az Ő által gyűjtött és írt humoros történeteknek.
Természetes, hogy ötletét örömmel fogadtam.
Most, hogy megkaptam az írást, úgy gondolom, hogy nem csak részletekben, hanem – PDF formátumban –  egészben  is közzéteszem, így legalább az író szerkesztési sorrendje megmarad.

(Fogadják olyan szeretettel az írás első részét, ahogy ezt Tibor írta!
– Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA –.)

Nagybajom, 2014. február 24.

Kiss Zoltán

Hálátlanság

János bácsi erdész szakmája révén az erdő, lelkülete szerint a költészet, amúgy pedig a bor szerelmese volt. Az erdő és a költészet szeretetét szülőhazájából, Erdélyből hozhatta magával a borét pedig alighanem a bajomi erdők mélyéből. Az erdőben ugyan még az igénytelen noha sem hoz rendes termést, de a favágók üvegeiben nap mint nap ott lötyögött a többnyire jó ízű itóka, az elmúlt nyarak lélekvidító elixírje. Nos, idősebb korában János bá’ gyakran és erősen élt ezzel a szerelemmel, amit felesége nagyon és zajosan nehezményezett. Többször előfordult, hogy esténként Mariska néni messze hangzó és harsány decibeljeit odahagyva a kocsma felé vette útját, hogy elpanaszolja vércsehangú nője hálátlanságát. Felesége ugyan is nagyon szegény családból jött, János bácsi mellett azonban anyagi biztonságra lelt.

Egy alkalommal az öregúr így öntötte szavakba porig alázott önérzetének vergődését: „Kiemeltem a szegénységből, a nyomorúságból, és még ez mondja nekem, hogy muszlinca?„

ÉDES ANYANYELVÜNK

A baj Bábel tornyánál kezdődhetett, amikor teremtőnk úgy büntette az emberi nagyravágyást, hogy összezavarta az emberek egyetlen ősi nyelvét. Ezt a büntetést az emberiség ma is szenvedi, mert sehogy sem tud eligazodni mások nyelvén, bár nagyon szeretne.

A 61-es úton Kaposvár előtt valami reklámtábla – félét pillantottam meg. Ez állt rajta: Fehér ló Restaurant.

Micsoda???  Nem Fehér ló étterem, esetleg White horse restaurant?

Látjátok feleim, Bábel tornya eddig veti árnyékát. Hadd mondjam el ennek kapcsán történeteimet, amiket bajomban hallottam igazmondó emberektől.

Csak érthetően I. 

Nagybajomon keresztül építették ki a II. világháború idején a híres- hírhedt Margit- vonalat. A sok-sok kilométernyi lövészárok kiásásához a katonák a polgári lakosság munkáját is igénybe vették. Naponta, házról- házra járva gyűjtötték össze a munkabíró embereket. Persze, aki csak tehette, megszökött a nehéz munka elől. Egy esős napon az egyik lógóst észrevette egy német katona, kérdőre vonta, hogy miért nem a kijelölt helyen dolgozik. A delikvens – hogy a német értsen a szóból – így válaszolt: Niksz arbeit, mert térdig ér a vasszer!

Csak érthetően II. 

1945 tavaszán, amikor a szovjetek elfoglalták Kaposvárt, ínséges idők jártak. A németek és a magyarok az oroszok elől mentették a javakat, az oroszok a lakosság elől, a nép pedig a túlélés érdekében gyűjtögetett. A kifosztott városban éhezett ember, állat. Egy Kaposvárra tévedt bajomi a mai Kossuth-téren megpillantott egy lovas kocsit, amit egy szerencsétlen gebe húzott. A kocsis – egy orosz katona – a kocsiban állva ostorcsapásokkal akarta gyorsabb haladásra bírni szegény párát, és mivel magyar ló volt, ilyenformán bíztatta szóval is: „Zab kusáty? Kukorica kusáty? Nye roboti?”

Pech

György Sándor bácsit sokan szerették, tisztelték a faluban. Parasztember volt. Bár szorgalmasan dolgozott néhány holdacskáján, nem sok vagyont hagyott az utókorra. Azaz talán valamit mégis, ami – lehet – többet ér sok földi jónál. Volt ugyan is egy nagy szenvedélye: a dal. Ebből gazdagon jussoltak unokái, dédunokái is, akik mindnyájan szeretik és gyakorolják is ezt a szép hagyományt. Amikor én megismertem, már öreg ember volt. Minden dalt, nótát tudott, amit fiatal kora óta megtanult. Idősebb korában inkább a humoros, pajzán nótákat szerette, énekelgette családi, baráti körben, de ha jó társaságra akadt, egyetlen kisfröccs mellett fél délután is eldalolgatott a falu kisvendéglőjében. Még olasz dalt is tanított unokáinak.

 Mesélte, hogy amikor Doberdónál harcolt az olasz fronton, az egész napos öldöklő küzdelem után, a csendes esti órákban az ellenfelek hallgatták és meg is tanulták egymás dalait. Valamennyit értett németül is, mert az osztrák – magyar közös hadseregben a vezénylés nyelve a német volt. Amikor a harci helyzet megengedte, a több hónapos harcban elcsigázott frontkatonákat néhány napra hazaengedték pihenni, feltöltődni. Egyszer Sándor bácsi is kiérdemelt néhány napot. Boldogan készülődött az útra, már a szabadságos levél is a kezében volt. Társaival együtt várta a hazafelé induló vonatot, amikor is sorakozót fújt a csapat kürtöse. Pillanatok alatt felsorakoztak,  és az odaérkező osztrák kapitány – Sándor bácsi szavait idézve – ezt mondta a szabadságosoknak: Második mars kommandó, hapták! Kerdájk! Direkció a front!

Untauglich

Ha egy osztrák katonaorvos azt mondta: Untauglich, azaz alkalmatlan, az maga volt a tragédia. 1928 után Magyarországon általános hadkötelezettség lépett életbe, előtte azonban – az I. világháború kivételével – toborzással gyűjtötték a katonákat. Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében is. Katonának lenni pedig dicsőség volt. Történetünk hőse, az egyszeri legény nem vált be. Nagy szégyen volt ez akkoriban. Az ilyen feleséget is nehezen kaphatott, mert a lábra kelő pletykák titokzatos, szégyellni való betegségekről suttogtak, besározva szegény ártatlant. A sorozás után hazaérve a faluba nem is maradt a kocsmában a többiekkel ünnepelni, hanem szégyenkezve kullogott a szülői ház felé. Apja kint támasztotta az utcai kaput, és megkérdezte: Mi van gyerök? Hát, nem vá’tam be – mondta legény. Mit mon’tak? Semmit, az orvos azt mondta: untáglik. Az öreg megvakarta a fejét, aztán azt mondta a fiának: Hát gyerök, löhet hogy tág mer’ a múttkor, amikor odasz.rtá’ a diófa alá, egész éjjel azt ugatták a kutyák.

Folytatás következik!!!

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.