Címke: pz 2 / 12 oldal

NAGYBAJOMfigyelő:
2017. október 23.
Utoljára frissítve 2023.08.26.

Megcsillant a reménysugár
Írta: Horváth Józsefné Annuska 

Idegen emberek irányításával,
zajlott az életünk sok gonddal s búval.
Sorba kellett állni a „mindennapiért”,
órákat időztünk a betevőfalatért.

Hiába termeltünk búzát, kukoricát,
hiába hizlaltuk a disznót, a libát,
elvitték a hízót, söpörték a padlást,
meg kellett ismernünk éhezést, koplalást.

Majd feloszlatták az apácarendet,
karhatalommal ők csinálnak rendet…
Elvitték Mindszentyt és sok–sok papunkat, –
gondolták, hogy szétrombolják egyházunkat.

Nem kell a feszület, hanem a vörös csillag,
eredményét látjuk érezzük utólag.
Mekkora nagy lett az erkölcstelenség,
lelkeket rombolón ocsmány rút ellenség.

Sivár az életünk, szegény szívünk–lelkünk,
el lett tékozolva kincsünk, tisztességünk.
Több százezer honfi hagyta el hazáját,
hátrahagyva szülőt, rokonát, családját.

Mert hogy kénytelen volt kidisszidálni,
ha nem akart lelketlen bírák elé állni.
Sok okos emberrel lettünk szegényebbek,
sok–sok embert kényszermunkára ítéltek.

Hiába volt tudós, professzor, vagy tanár,
ha nem tetszett nékik, a fejére: halál.
Se szeri se száma a kivégzéseknek,
nem volt értéke az emberi életnek.

Miért is nem sikerült 56–ban nékünk,
nemesebbek lennénk, s jobb lenne életünk.
Hiába sejlett fel a szabadság hajnala,
melyért vérét ontá oly sok hazánk fia.

Mennyi sok fiatal áldozta életét
a haza oltárán! – Nagyon nagy volt a tét:
Független országot! Békét! Szabadságot!
Hitünk gyakorlását! Igaz boldogságot!

És hogyha ez akkor mind sikerült volna,
a mi országunk ma nagyon GAZDAG volna!
Nemes gyümölcsöket termő fa lehetnénk,
gyümölcseinkkel a VILÁGOT megnyernénk!

Emlékezés

Száz éve már, hogy bennünket kis nemzetté tettek. Vajmi kevés a beleszólásunk a világpolitikába.
Valaha a művelt világ Európára korlátozódott. Ez is megváltozott.

Sorsunkat a nagy népek, világcégek érdekei határozzák meg. Saját érdekeink érvényesítését a politikailag a nagy hatalommal bíró államokhoz kell igazítanunk, közöttük kell szövetségeseket keresnünk érdekeink érvényesítéséhez. Próbálkozhatunk még az azonos érdekű kis népekkel való összefogással is.

A történelem bizonyította, hogy nem jó egy ország kiszolgáltatottjának lenni.
A második világháború következményeként eladtak bennünket a Szovjetuniónak. (Nem csak bennünket)
Az oroszok leghívebb vazallusai Rákosiék pedig tudták mit kell tenniük.

Gazdálkodó nagyapám 1948-ban meghalt. A család vagyona (40-45 kataszteri holdnyi föld és erdő – több hektár) nagyanyámra szállt. Haszonélvezeti jogot a (vagyongyarapító) dédanyám örökölte. (Kulákok lettek). Gazdálkodásban az dédanyám szava volt a döntő. A következményekkel az egész család szembesült.
Történt egy évben (talán 1949-et, vagy 50-et írtak), hogy az őszi gabonavetés kifagyott. A terméskilátások pedig a minimálisra csökkentek. A beszolgáltatást pedig teljesíteni kellett, ha máshogy nem, mástól  kellett venni és leadni. Logikus volt, hogy a gyenge vetést kiszántják, és tavaszi gabonával elvetik. Ez történt.
Nagyanyámat feljelentették, a bíróság szabotálásért elítélte, a kaposvári börtönbe köztörvényesek közé zárták.
A család nyomására nagyszüleim a földet felajánlották, a lovakat, kocsikat, felszereléseket elvitték – még a beton itatóvályút is el akarták vinni, de mozgatás hatására eltörött.
Maradtak a belterületek, az egyeseket irritáló nagy ház gazdasági épületekkel.
Édesapámat 1950-ben köztisztviselőként nyugdíjazták (200 – 300 Ft-nyi nyugdíjjal). Nem mertünk a nagy,  gyakorlatilag üres házba költözni, mert féltünk a kitelepítéstől. Így az apai nagyszülőkhöz (öt gyerekes vasutas család – meggyőződéses és már 45 előtt is kommunista vő) Zákánytelepre költöztünk. Még itt is rettegtünk a fekete autóktól.

A kitelepítéseket is meg kellett szervezni. A vasutasok között tudtuk, hogy mikor állítanak be a gyékényesi állomásra indokolatlanul feltűnően sok tehervagont, melyekkel a kitelepítetteket szállítják.

Nagyszüleim rokonokhoz Ötvöskónyiba menekültek addig, míg ott is kulákként nem kívánatos személyek lettek a helyi hatalom számára.
Közben a Tsz beköltözött az ingatlan gazdasági épületeibe, a házat pedig elfoglalták a déli védvonalat építő katonák. A padlós szobákba szalmát hordtak, azon feküdtek. Távozásuk után a szobákból alig tudtuk a padlók réseibe bújt bolhákat kiirtani.
1953-ban Nagy Imrének köszönhetően valamelyest javult a helyzet.
Nagyszüleim haza költöztek Szentkirályra a disznó ól melletti sárral tapasztott füstöskonyhába, ahol valaha a kenyeret sütötték, és a disznóknak főzték a krumplit, télen pedig húst füstöltek.
Mi pedig haza Szentkirályra albérletbe költöztünk, mellyen osztoztunk a berényi gépállomás kihelyezet traktorosaival és traktorosnőivel. Mellesleg az udvarban lakott a község pártitkára is.
Nagyszüleimnek a füstöskonyhából is ki kellett költözniük mivel kulákok nem lakhattak olyan udvarban, ahol Tsz istállók vannak.

Ha a család nem akart éhen halni nagyanyámnak munkát kellet vállalni. Gyalog munkát kapott a Kaposvári Állami Gazdaságnál, ahol  portásként apám egykori főnöke a Csurgói Járás főszolgabírája Haám Lajos – Sárközy vő – is dolgozott.
Azt ettük, amit termeltünk.

A disznóknak nem volt eleség, az erdőben makkot szedtünk nekik.
Ezeket a malacokat akartál elvinni beszolgáltatásba. Nagyanyám ekkor már az állami gazdaságban dolgozott. Éppen otthon volt. Fejszét ragadott, oda állt a kerítés kapuja elé és azt kiabálta, aki közelebb jön, belévágja a fejszét. – Megtette volna. – Elmentek. Nem lett következménye.

Akit akartak, büntettek. Indok mindig volt.
Az épületek mellett „tűzrendészeti szempontból” hordóban vizet kellett tárolni, csáklyát kellett elhelyezni, kolompot függeszteni stb. Ezt rendszeresen ellenőrizték. Ha hiányosnak, használhatatlannak nyilvánítottak valamit, büntettek.
Mérték az őszi mélyszántás mélységét – ha büntetni akartak a szántás elején. Ott ahol még az eke nem ment bele a földbe. Édesapám egyszer szóvá tette. A válasz: értse meg „ha nem büntetem meg elveszítem az állásomat”.

Apám 1945 – 49 között Gyékényes főjegyzője volt. A község teljesítette a burgonya beszolgáltatást, pót beszolgáltatást írtak ki. A kamrákban mindenkinél csak a vetőmag maradt. Megtagadta a pótbeszolgáltatás teljesítését. Másnap már a megyén Tömpe illetékes elvtársa előtt állt. Rövidesen rendelkezési állományba helyezték. Lehet, hogy nem ezért. De útban volt, mert bizonyos rendelkezések végrehajtásához – pl.: kitelepítések stb. – helyi együttműködőkre volt a hatalomnak szüksége és ilyenek mindig és mindenütt voltak. Szeretik ezt az emberek elfelejteni.

Otthon meg voltak még a belterületi ingatlanok, két házakhoz kapcsolódó kert almafákkal telepítve, a Templom alján egy egysoros és egy kétsoros almás, egy darab csurgói és egy darab porrogi hegy. Mind ez addig, míg a nagyanyám be nem lépett a Tsz-be. Ekkor a csurgói hegyet eladtuk, a porrogi hegyet bevitte mama a Tsz-be. A maradék terület kevesebb lett a két családra eső 2 kh-nál. (Két háztáji)
A falu népe a Tsz földjén – gyerekként velem együtt – aratott a határban. Mivel a gabonát elvitték a kenyeret fejadagként vásároltuk a boltban. Az aratók közül egy-egy embernek haza kellett menni kenyeret vásárolni. A szövetkezeti bolt falán – olyan magasan, hogy gyermekként alig értem el – vágtak egy kb. 30×30 cm nagyságú ablakot. Ezen át adták ki a kenyeret és vették el a kenyér árát. Az ablak előtt egy sorban sorakozott a falu népe a mindennapi kenyerükre várva.

*

A nagyobb családból még mi jártunk a legjobban. A gyékényesieket (elszakítva anyát – Lőrinc Sándorné sz. Vindis Katalin – az öt éves gyermekétől) kitelepítették miután fiatalabb unokanővéremet a Csurgói Gimnázium tanulóinak szeme előtt, mint „földbirtokos” gyereket a gimnázium akkori igazgatója személyesen kísérte ki az iskolából, A család másik része Putnokig menekült az öt éves unokával.
A szentpáli rokonok közül nagybátyám Recsken, míg frissen házasodott kisebbik fia Hortobágyon valamelyik birkahodályban Árkus tanyán találta magát nagyapjával együtt. A fiataloknak Hortobágyon született meg gyermekük.
Idősebbik fia Szombathelyig menekült, ahonnan 1956-ban (56-os szereplése miatt) Ausztrián, Hollandián keresztül a kanadai Edmontonban telepedett le, ahol középiskolában dramaturgiát tanított, színjátszott.

Talány, hogy mi miért úsztuk meg.
Talán azért, amit valamikor a 60-as évek közepén nagyapám egykori cselédje az utcán megállítva mondott „Tudod Zoli nagyon rendes ember volt a nagyapád.”
A családtól tudom, a porrogszentkirályi kommunisták azért úszták meg a fehérterrort, mert nagyapám azt mondta Szentkirályon nem történt semmi.
Nagyapám nagykorúságától haláláig volt a község választott képviselője, több ciklusban többek között a II. világháború alatt a község bírája.
Apám a hozzáfordulóknak, ahol tudott tanácsaival segített. Sokszor hozta haza nyugdíjas munkavállalóként hivatali írógépét és írta vele a leveleket, kérvényeket.

A családunk megkapta ott és akkor, amikor kellett, névtelenül az éppen szükséges segítséget.

Téved, aki azt hiszi, hogy az én történetem egyedi. Szinte minden vidéki családnak meg volt az ehhez hasonló maga története. Mindenkinek teljesítenie kellett a beszolgáltatást, bármilyen szegény is volt. Vittek mindent mindenkitől. Terményt, állatokat (baromfit, tojást is.)

Jött 1956. október 23-a. Ilyen még a történelem során talán sohasem volt. Vidéken szinte minden településnek meg volt a maga 56-ja a nép szinte 100%-os támogatásával, amit a forradalom leverői szerettek volna elfelejteni vagy elfelejtetni. Ez részben sikerült is nekik. Minden eszközzel tettek róla, hogy így legyen.

Valamikor, a budapesti események híre eljutott Szentkirályra (a pontos dátumra nem emlékszem) a falu népe is megmozdult. A családot én képviseltem. Későbbi szerencsénkre apám ekkor ágyban fekvő beteg volt.
Ekkor kezdtem a nyolcadik osztályt. Mi iskolások, ahogy egyéb alkalomkor gyülekeztünk most nem az iskolánál, hanem az evangélikus templom előtt a falu népével együtt. Itt a I. világháborús emlékmű mellett hangoztak el a beszédek, melyek igyekeztek megnyugtatni a falu népét. Emlékeim szerint beszédet mondott Lágler Béla evangélikus lelkész, Dr. Korcsmár József orvos és még mások is.

Közös elhatározásra eldöntöttük, hogy Porrogra vonulunk. Az utca másik oldalán tanácsház (Dudás ház) előtt gyülekeztünk. Az iskolások – a szokás szerint – a legidősebbek (mi) elől. A zászlót Tóth Jóska kezébe nyomták, aki az iskola legjobb és egyben talán a legmagasabb tanulója volt. Mellesleg a 18-as kommunista Tóth Jóska bácsi unokája.
Gyülekezés közben megállt mellettünk egy Csurgó felől érkező katonai tehergépkocsi, melynek platóján a vezetőfülkének támaszkodva vállára vetett dobtáras géppisztollyal állt egy katona. Nem emlékszem rá milyen színű parolinja volt (váll lap – biztos, hogy nem piros).
A katona leugrott a teherautóról és fenyegetően géppisztolyát a zászlót tartó Jóskára fogta. Mindez tőlem 5-6 méterre történt. Nem tudom minek a hatására – a magyarázkodás, vagy a tömeg látványa – leeresztette a pisztolyt és visszaszállt a teherautóra. Az autó Porrog irányában távozott.

A tömeg átköltött mozgalmi indulókat, 1848-as dalokat énekelve, „Vesszen Rákosi, vesszen a párt”-ot, „Ruszkik haza”-t  skandálva vonult a porrogi bolt elé, ahol a porrogiak csatlakoztak a tömeghez.
Itt ismét beszédek hangzottak el. Majd dalolva, skandálva indultunk hazafelé

Valószínű valamikor e napon választotta meg a tömeg a Porrogszentkirály Községi Nemzeti Bizottságát – Szántó László: „Az 1956-os forradalom Somogyban” című könyve szerint –  1956. október 28-án.
Tagjai: Csók Mihály elnök, ifj. Göbölös Jenő titkár, Barna József, Horváth János, dr. Korcsmár József, Porcsa István, Nagy Béla

Községi nemzetőrség parancsnoka: Horváth János. (Valószínű Horváth (Lapu) János.)
Néhány névre a nemzetőrség tagjai közül emlékszem: Horváth (Lapu) Sándor, Pető János, Varga (Imrejankó) János, Vidákovics József.

Ami még emlékeimben megmaradt: 1956. októberében édesapámat egy gyékényesi követség kereste fel.
(Egyikükre kisgyermekkoromból emlékszem a Gyékényes falui focicsapat volt középhátvédje (talán Gergelics nevű?) volt. Valamikor egy meccsen sérülést szerzett, a becsúszó ellenfél stoplijai véresre karcolták a combját.)
Arra kérték, hogy Gyékényesen vegye át a közigazgatás vezetését.
Ekkor már jól látszott, hogy a forradalmat leverik. Pestről már menekültek. Apám a felkérést gyermekei továbbtanulására hivatkozva elutasította. Ennek köszönhetjük, hogy mindkettőnket felvettek a Csurgói Gimnáziumba és diplomát szerezhettünk nappali tagozaton.

Apám rokkantnyugdíjasként a Porrogi Földműves Szövetkezet irodáján dolgozott. A forradalom leverése után Porrogra, sógorához menekült a Csurgói Nemzeti Bizottság egyik tagja – Varga (Fejes) nevezetű és annak talán egy társa. A rokonok abban reménykedtek, hogy apám segíteni tud, helyismerete révén, az illető Jugoszláviába meneküléséhez. Ehhez azonban Apám konkrét segítséget nem tudott nyújtani. A szökés sikerült. Az illető Jugoszlávián keresztül Svájcba menekült. Családjával a későbbiek során rendszeresen Jugoszláviában találkoztak.

Megtorlás:

Dr. Korcsmár József tartalékos hadnagy volt, Lefokozták.
Lágler Bélát gyermekein keresztül zsarolták, „felkérték” a helyi népfront elnökének. Utóda talán nem véletlenül Horváth (Lapu) Sándor lett.
Tudomásom szerint legrosszabbul a helyi nemzetőrség tagjai jártak. A pufajkások összeszedték őket. Csurgón „elbeszélgettek” velük. Nagybátyámat: Varga Jánost úgy megverték, hogy majd leszakadt a veséje. Hetekig feküdt ezután. Testvére – nagyanyám – csak sötétben merte látogatni.
Osztálytársamat a hadi árva Nagy Ferit, jó tanulmányi eredménye ellenére  nem vették fel a középiskolába. Édesanyja a mezítlábas fiút kézen fogva bevitte az iskola igazgatójához megkérdezve az elutasítás okát. Az igazgató egy papírt lobogtatott a kezében, hogy a gyerek illetve a nevelőapja ellenforradalmár volt (Vidákovics József). Az édesanya nem hagyta annyiban. A nevelőapa felkereste a falubeli párttitkárt, aki írásban igazolta, hogy a családból senki nem volt ellenforradalmár. Ezt a papírt bevitte az igazgatóhoz. Az igazgató megnézte a kapott igazolást és összehasonlította a nála levővel. Az aláírás és a pecsét egyezett. Ferit felvették a gimnáziumba.

Ezekről van konkrét tudomásom. És még mennyi mindenről nem tudok. Az emberek annyira féltek, hogy még talán családjuk sem tudott mindenről. Az élők még most sem mernek, akarnak beszélni.

– Nagybajomban ledöntötték a Szovjet hősi emlékművet. Erről a szerző kényszerűségből, mentegetésként Nagybajom történetében ezt írta: „… Néhány megtévesztett fiatal megrongálta a szovjet hősi emlékművet….”
Az emlékművet azonban nem sírhelynek tekintették ledöntői, hanem jelképnek. Egy leigázó hatalom jelképének. Ledöntése a jelképnek szólt nem a halottaknak.
Rákosi soha nem kerül hatalomra, ha Szovjetunió nem szállja meg az országot. Ez, ha nem is volt tudatos a „fiatalok” számára, de az érzés igaz.
És az emlékmű ledöntői még a rendszerváltás után sem szólaltak meg. Vajon miért? –

Egyéb példák: a gimnáziumban több berzencei osztálytársam volt. A berzencei sortűzről csak évtizedekkel később hallottam.
Unokabátyám még 1972-ben is csak félve mert hazalátogatni Kanadából. Félt a megtorlástól. Ezekről sem tudtunk. (A híreket elnyomta az inkei katonai zavaróállomás berregése.)
Az volt az általam ismert bűne, hogy az utolsó felkelők kezén lévő rádióban (Győr,, Sopron?) franciául beolvasta a következő szöveget:  „…az orosz csapatok általános támadást indítottak a magyar nép ellen. Kérjük az Egyesült Nemzeteket: Segítsetek! Ejtőernyősöket kérünk! A világ lelkiismeretes és tisztességes népeihez fellebbezünk. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Segítettek?

Vajon miért nem? Mert érdekeik mást kívántak.
Akik tehettek volna valamit, csak sajnálkoztak. Befogadták a menekülteket. Ezzel sem jártak rosszul.

Segítséget a nyugati országok polgáraitól kaptunk.

Tanuljunk a történelemből. A latinok már megmondták „Historia est magisztra vitae!”

*

Nagybajom, 2017. október 19.

  Kiss Zoltán

Utóirat:
Megéltem a német megszállást, a bolgárok, oroszok bevonulását, a Rákosi korszakot, 1956-ot, a Kádár rendszert, aktívan a rendszerváltást, napjainkat.
Legnagyobb hatással rám 1956 volt.
Ilyet a 48-as ifjak érezhettek azon a bizonyos március 15-én.
Számomra ez nem történelem, hanem az életem.

1956-ban Porrogszentkirály lakóinak száma emlékeim szerint öt hatszáz fő között volt. Én egy vagyok közülük. Mindegyikünknek megvoltak az 56-os emlékei. Biztos vagyok abban, hogy a faluban történtek töredékét jegyeztem le. A történelem általánosítások sorozata. A konkrétumok nélkül nincs az általánosításoknak alapja.
A hatalom 56 után mindent igyekezett megbüntetni. Hány, de hány ember életét tették tönkre. A hatalmat az elrettentésen kívül a bosszú is motiválta. Mert mi a magyarázata annak, hogy egy idő után titkolták a számonkéréseket Kádár, Apró, Dögei.