Nagybajom:
2009-03-07. (rögzítve) 

Elhangzott 1989. március 15-én Nagybajomban az I. világháborús szobor előtt.
Valamikor az év februárjában felkértek arra, hogy mint a Hazafias Népfont helyi elnökhelyettese mondjam el az ünnepi beszédet. Hogy mért éppen rám esett a választás csak azzal tudom magyarázni, hogy a vezetők közül mindenki tehernek tekintette az ünnepi beszéd elmondását. Jellemző a „hivatalos érdeklődésre”, hogy az ünnepségen nem vett részt a nagyközségi MSZMP pártbizottságának titkára sem. A beszéd szövegét nem kellett senkivel egyeztetnem. Sokan megkérdezték, hogy nem féltem-e a beszéd következményeitől. Akkor azt mondtam, hogy nem. Igazán azonban Nagy Imre újratemetése után nyugodtam meg.
A beszédet a munkaügyi döntőbizottsági elnökök számára szervezett továbbképzésen írtam az előadások inspiráló csöndjében. A beszéd tervezete – figyelembe véve az akkori állapotokat – még szerintem is keményre sikerült. Feleségem véleményét meghallgatva finomítottam rajta. A beszéd elhangzása után sokan gratuláltak. Csak egy kollegám vélekedett úgy, hogy március 15-e nem a politikai megnyilvánulások ünnepe.
Ez a beszéd vezetett a későbbiek során rövid politikai pályafutásomhoz.
Kiss Zoltán (pZ)

Adalék

Tisztelt ünneplő közönség!

Majdnem négy emberöltő távolságából végre méltóan és felszabadultan emlékezhetünk március idusára. Történelmünkben (1945 után – utólagos javítás-) először lett hivatalosan is piros betűs nemzeti ünnep.
Mit is mond nekünk 1848? Milyen tanulságokat vonhatunk le 48-ból és azt követő időszak eseményeiből? 

1848 egy folyamat eredménye. Megelőzte a török, majd a Habsburgok elleni függetlenségi háború, a Bocskai, Tököly, Rákócziféle szabadságharc. Követte a kiegyezés, majd 1918. Magyarországon, 1848-49-ben a függetlenségi háború összekapcsolódott a polgári demokratikus forradalommal. 

A magyarság legjobbjai már 1825-től úgy érezték, hogy megfojtja az országot az Ausztriától való függőség. Mutatják ezt a reformországgyűlések, Széchenyi, Kossuth és társaik a magyar ipart, kereskedelmet, közlekedést, kulturális-, tudományos életet, és a társadalom demokratizálását célzó tevékenységei. Tehát, már a 48-at megelőző időszakra jellemző volt a szellemi, politikai pezsgés, melyre a koronát március 15-e tette fel.
Megvoltak azok az ismert személyiségek is, akik véleménye meghatározta a változások irányát. A végrehajtó azonban az ifjúság volt Vasvári, Petőfi, Jókai vezetésével, akiknek a politikai életben eddig nem sok szerep jutott. Ők, az egyetemi ifjúság, a hozzájuk csatlakozó iparos ifjakkal fogalmazzák meg a követeléseiket, melyek a reformkori elképzeléseken jelentősen túlmutattak. 

Március 15-ének megvolt a maga külpolitikai előzménye is. A párizsi, olaszországi, bécsi megmozdulások nélkül 15-e eredménye nem lett volna olyan, amilyen lett. Elszigetelt eseményként már csírájában vérbe fojtják. A forradalmi fellendülés visszaszorulásával sorsa így is megpecsételődött. 

Már akkor is tudomásul kellett venni azt, hogy egy kis nemzet az őt körülvevő reakcióval nem tud megbirkózni. Nagyobb eredményt tudott volna elérni, ha sikerül a Duna menti népek támogatását megszerezni.

Sajnos a magyar népet legtöbbször sikerült szembeállítani a nemzetiségekkel, a környező államokkal. Róbert Károly királyunk óta szinte folyamatosan érvényesült az oszd meg uralkodj elve az ország vezetése részéről. 

Európa közepén tudomásul kell vennünk, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a térség politikai és gazdasági erőviszonyait.
A remények mindig remények maradnak és minden erőfeszítés ellenére sem válnak valósággá, míg a megfelelő feltételek nem teljesülnek. 

1848 sorsforduló volt a magyarság életében, bukása ellenére meghatározója lett az ország történelmének. Tanulságai messze túlmutatnak korán. Egyik tanulsága volt, hogy figyelembe kell vennünk a térség nagyhatalmainak erőviszonyait, törekvéseit.

Alkalmazkodni azonban sokféleképpen lehet. Az, hogy 1945 után nálunk is a sztálinista államvezetési modell alakult ki, az szinte természetes.
De az, hogy a sztálinista modell kopírozása lett, az elsősorban a szűkebb vezetés, Rákosiék egyéniségéből, felfogásából adódik.
Sztálin halála után, majd 1956-ban megcsillant a remény, hogy sikerül megszabadulni az önkénytől.

Az 56-os eseményekről egyre többet beszélnek.
Emlékszem az 56 előtti évekre, amikor a faluban lesöpörték a padlást, az utolsó disznót is elhajtották az ólból, amikor haza kellet jönni az aratásból, hogy sorba álljunk a kenyérért. Nem csoda, hogy a parasztság is változásokat akart.
Az sem véletlen, hogy vesszen Rákosit, menjen Gerőt kiabált, és nem éltette a pártot, hiszen minden nyomorúságának megtestesítőjét benne látta. Az sem véletlen, hogy az orosz csapatok kivonulását követelte, mivel érezte, hogy a “nagy testvér” jelenléte nélkül másképpen alakultak volna a viszonyok.
Amit én 56-ban gyerekként falumban láttam az nem volt ellenforradalom. Így tudom elképzelni a pesti március 15-ét, az őszirózsás forradalmat.
Közel volt még 1945. Természetes, hogy fenn állt a régi rendszer visszaállításának lehetősége, de a tömegek tiszta fejjel ekkor sem ezt akarták. Nem értek egyet, higgadt fejjel nem érthetünk egyet az önmagát felheccelő tömeg barbár, elvakult rombolásával, a kegyelet megsértésével, hősi halottak emlékművének meggyalázásával. A jogos követeléseket mindezek sárossá teszik. 

Az elvakultság, a gyűlölet soha nem vezet jóra. 1849-ben Erdélyben történt kölcsönös véres leszámolásoknak – románok és magyarok között – a mai napig megvannak a szomorú következményei. Megalkuvás nélkül békében kell élnünk önmagunkkal, de szomszédainkkal is. 

1956 után egy egészen más vezetési stílus valósult meg, sokkal jobb szabadabb élet kezdődött. Aki egy kicsit is reálisan gondolkodott tudta, hogy történelme során a magyar nép tömegei soha nem éltek jobban, mint akkor. A sztálinista centralista politika államgépezetével együtt megmaradt, de jelentősen megváltozott a vezetési stílus, a demokratizmus csíráit megvalósító, de a párt vezetőszerepét abszolutizáló politikájával.
Addig, míg egy céljait tekintve a nép tömegeinek jólétét szem előtt tartó, az emberi szabadságjogokat figyelembevevő, a közösség érdekeit szolgáló eszme érvényesül, addig nincs baj. Még akkor sem, ha az irányítás centrális. Csakhogy olyan vezető, aki a mindenkori társadalmi, gazdasági és egyéb érdekeket szem előtt tudja tartani és kiegyensúlyozottan a cél érdekében reál, és a tömegek számára igazságos politikát tud folytatni, kévés van.
Főleg akkor, ha egy monopolhelyzetben lévő párt és annak apparátusa véleményére támaszkodik és vele együtt gyakorolja a hatalmat.
Egy középpontos vezetés mellett, amely tartózkodik apparátusa számonkérésétől, még akkor is , ha tudja, hogy hibát hibára halmoz, mert attól fél, hogy önmaga is számon kérhető lesz, kialakul, kialakult egy összefonódás, ahol mindenki mindenkit segít az eszme nevében, de egyéni, vagy kisebb csoportok érdekében.
Kévés olyan ember van az országban, akinek szocialista összeköttetései ne lennének, és sokan élnek is vele. Pedig ez semmi más csak az a sokat szidott és elítélt protekció, melyet csak egy lépés választ el a korrupciótól.
Összeköttetéssel mindent el lehet érni. Pozíciót, veszteséges termeléshez pénzt.
Csoda, hogy tönkrement az ország?
Lebukni csak ritkán lehet, hiszen csak a pártbizottság egyik befolyásos alkalmazottjának kellett egy jó szót szólnia a megfelelő helyen. Vagy még szólni sem. Tudta úgy is mindenki mit szabad szólnia és mit kell tennie.
Csoda, hogy ilyenek az erkölcsök?
Tévedés ne essék, nem mindenki tartozik és tartozott a mundért védők közé. Talán elenyésző ezek száma, de tetteiket bármilyen csendben, vagy hangosan csinálták, közszájon forogtak, példaértékűek voltak. Nagyon sok a becsületes emberek száma, a becsületes tisztességes párttagoké, akiknek nagyon sokat köszönhet az ország. Talán az volt a baj, hogy nem voltak elég hangosak, határozottak. A struktúra behatárolta tevékenységüket. Legfeljebb jól megmondogattak, de legtöbbször eredmény nélkül. Így legtöbbjük beletörődött a változtathatatlanba. Fölöslegessé vált az ellenkezés, hiszen minden maradt a régiben. Hisz a vezető megvédte vezetőtársát, a beosztott beosztottját.

A gazdasági problémák ráirányították a figyelmet a politikára is. Egyre többen a bőrükön érzik a politika tarthatatlanságát. Az elégedetlen száj pedig hangosabb és egyre többen lesznek elégedetlenek a mai gazdasági körülmények között. 

A párt vezetése felismerte, hogy változtatni kell a politikán. A változások törvényesítője az országgyűlés. Ahogy a reformkori országgyűlések bekerültek a magyar történelembe, úgy ajövő valószínű megemlékezik az 1988-89-es országgyűlésekről is, mint ahol többek között kidolgozták a demokrácia működésének feltételrendszerét. 

Kiderült, hogy szocializmust építünk népi demokráciában a demokrácia  feltételeinek biztosítása nélkül.
Mi is a népi demokrácia?
Az értelmező szótár szerint: a proletárdiktatúrának az a formája, melyben a kommunista párt vezetésével a nép legszélesebb körei gyakorolják a hatalmat.
Igen Petőfi is ezt akarta: demokráciát, hogy a nép legszélesebb körei gyakorolják a hatalmat.

Mióta a szocializmust építjük, az utóbbi két évben többet tettünk a demokrácia feltételeinek megteremtéséért, mint az elmúlt negyven évben. Nem elegendő azonban a feltételeket biztosítani, a demokráciával élni kell. Ez épp úgy jelenti a tenni akarást, a vélemények egyeztetését, a jogos követelések érvényesítését, mint az érdekegyeztetést, a közös célért a közös munkálkodást. 

Ahogy 1848-ban a Kossuth által vezetett reformerek, a Petőfi köré tömörült márciusi ifjak és az arisztokrata Batthyány által szervezett kormány együtt tudott munkálkodni a magyar függetlenségért. 

1849-ben a függetlenségi harc elbukott, a polgári demokratikus vívmányok megvalósulásának egy része is csak jóval később realizálódott, mert nem voltak meg a nemzetközi feltételei. 

Egy diktatúra nélküli demokratikus államforma létrejöttének, a világhoz való felzárkózásnak még soha nem voltak meg ennyire a nemzetközi feltételei, mint most. Garancia erre a Szovjetunióban bekövetkező változások, valamint szinte az egész világ jó szándékú figyelme. 

Talpra magyar, hí a haza!