NAGYBAJOMfigyelő:
2019. január 09.
Igazgyöngyöt találtam a facebookon, melyet közzéteszek.
Az írást Bara Mária (Nagybajom) – ismeretlen szerzőtől – tette közzé facebook oldalán
Van kedvem, írok.
Valamikor a 70-es években jártam iskolába mikor a paraszt szó csak, mint ledegradáló, lenéző és a fogyatékos szó szinonimájaként volt – lett (lehetett) – használva(ni).
Sokáig büszke voltam magamra menyivel többet tudok, mint a nagyapám, sokszor simogatta mosolyogva a fejem. Én akkor azt hittem, azért mert büszke volt rá milyen okos leszek, okosabb, mint ő.
Aztán egy középiskolai történelem órán az új fiatal tanár “bácsi“ csendben elkezdett mesélni, hogy csak mi halljuk, egy másfajta rendszerről, ami körülvette a nagyapámat, apámat és még engem is. Érdekelt a téma és otthon rákérdeztem, döbbent síri hallgatás volt a válasz. Kitől halottam? Ne beszélj róla. Ennyi lett a válasz. Ez nekem nem volt jó válasz.
Szombat irány Tata. Ő a feltett kérdésemre kihívott a disznó ólakhoz és csak ott, nagyon csendben kezdte mesélni, milyen is volt a világ az Ő szemével. A mesének avval lett vége: Most is lenne inkább Wenckheim grófnál öreg-cseléd, mint itt nyugdíjas. Felért egy hátba szúrással. (Az hozzátartozik a történethez hogy föld nélkül kuláklistára került) Szólni se tudtam. De ez után egyre többször kezdett mesélni, úgy, hogy észre se vettem, de tanított. Tanított parasztnak lenni. Parasztnak, gazdaembernek lenni. Ekkoriba, már aki az egykori gazdálkodókat becsmérlően említette nem tartozott a beszélgető partnereim közé. És Élete végéig egyre bátrabban és egyre többet mesélt Nagyapám. Mama soha, az Ő tudását is, ahogy tudta átadta a nagyapám. Egyszer csak elment. Ekkor szembesültem vele, hogy sokkal többet tudott a környező világról, mint én a szakmámmal és nagy érettségimmel, és sok-sok minden tudás még ottmaradt abba a koporsóba. De az a tudás, amit át tudott adni az itt maradt a fejemben. És elvetette a magját annak, hogy felkutassam azt, amit már Ő nem tudott átadni.
Már én is iparkodok tovább adni mindazt, amit tudok. Nehogy késő legyen. Már értem miért emlékeznek még kétezer év után is az Alexandrai könyvtár leégésére. A könyv ekkora érték. És ami miatt elkezdtem. Tél van. Van időm csatangolok a neten más hasonló témájú oldalakon is. Ott is kérdeznek, ez Jó, mert aki kérdez, az tanulni akar. De a válaszolók között ott ordít a buta tömegek hadserege. Döbbenten látom, hogy semmit, sőt sz-rt se ért az iskolai éveim és éveik alatt tanultak nagy része, mondjuk a 70%-a minimum. És szembesülök vele, hogy tele az ország butábbnál butább emberekkel, akiknek semmit se tanítottak az életről a nagyszülei. Azok a 4 esetleg 6 elemivel rendelkező emberek, akik hozzánk képest tudósok voltak. Ők a háború utáni semmiből is gazdaságot tudtak felépíteni. Földből, sárból házat, mint a fecskemadár, egy tyúkból és kakasból csirke farmot, egy kaszából gazdaságot tehénnel, lóval. Egy göbe malacból kondát. A zsíros dögből szappant. Segély és pályázatok nélkül. Mindezt eleinte a két kezükkel. Úgy hogy sok közülük írni, olvasni nem tudott. De gondolkozott és használta az eszét. Önellátó volt. A mai ember a művelt iskolázott fejecskéjével egyszerűen egy életképtelen egyed, önmagáról családjáról gondoskodni képtelen élőlény. Tömegben csak egy nagy csürhe. Nem tud annyit, mint a nagyszülei, lett légyen az paraszt vagy iparos mesterember. Pedig volna honnan össze szedni a tudást, csak akarni kéne és persze gondolkozni. De ez utóbbi mintha eltűnőben lenne, mint a nagyszüleink gondolkodó széke. Talán újra be kéne állítani egy csendes sarokba az udvarra azt a gondolkodó székeket.
(internet)
