NAGYBAJOMfigyelő:
2014. április 6.
Takáts Gyula
(1911-2008)
Amikor ezt a fő címet adtam – a történek gyűjtése során – nem törekedtem teljességre. Jól tudom, hogy még az interneten is sok írás található, mely ezt a címet viselhetné.
Ezek közé tartozik a somogyi Takáts Gyula Kossuth-díjas költő 1962-ban írt és először 1993-ban megjelent tanulmánya.
EGY KERTRE EMLÉKEZVE
(Művek és mesterek között)
Írta: Takács Gyula
Csokonai Somogyban
(Tanulmány)
3. A Bajomi Helikon
Így fordult Szokolayval együtt Nagybajom felé. Itt élt Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István (1759–1845). A két kisded Sárközy-kastély körül nézzük csak meg, Nagybajomban milyen élet alakult ki?
Pálóczi Horváth Ádámmal Csokonai már korábban költői verses levelet váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dallamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt.
Csokonai ezek után nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében.
Te vagy első ember köztünk és Ádámja magának,
A kies magyar Helicon szűk Paradicsomának…
Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit „ezüsthajú öregnek – Somogy tolmácsának” nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett, és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal, majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. Így alakult aztán ki – ha szabad így elkeresztelnem – a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon” .
Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István „múzeuma”, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar preromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati, „a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte”. Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Tanúk rá Csokonai és Pálóczi művei és a Sárközyvel váltott levelek. Ennek a „Bajomi Helikonnak” igenis a korral tartó egyéni és előremutató véleménye volt nem egy kérdésben. Vegyük csak a nők egyenjogúságát, vagy irodalmi síkon a népire alapozott nemzeti költészet útja felé való tapogatózást Kazinczyval szemben. Szerepük és munkásságuk, közéleti és irodalmi síkon is kimutathatóan érdekes tükre a felvilágosodás és polgárosodás szorításában vajúdó művelt vidéki nemesség életének és gondolkodásának. A magyar reformkor előkészítői voltak, mégpedig a Martinovics-per mártírjainak szomorú levelű fája árnyékában… – Kimondták-e véleményüket? – Ahogy lehetett és a maguk módján, igenis, kimondták. Gondoljunk Sárközy könyveire, Pálóczi Ötödfélszáz énekei-re, mely Petőfiig mutat, vagy Csokonai és Pálóczi haladó gondolatokban gazdag verses leveleire. Vegyük elő csak Pálóczinak Kazinczyhoz írt leveleit, vagy a Megholt Csokonai Vitéz Mihály nevében az élő Kölcsey Ferencnek címűt, és bátran mondhatom azt, hogy irodalomkritikai koncepcióban sem volt hiány Bajomban, amikor ebben a levelében a felsorolt példák után Csokonai jövendő sikerét jósolta meg. Sajnálatos csak az, hogy Pálóczi következetes szorgalommal nem folytatta ezt a kritikai és irodalompolitikai harcot, amelyet jó alapra épített és jövőbe mutató tételét le is fektette. Pálóczi nem „göcseji nemes irodalmár”! De olyan típus, aki az időre bátran bízta igazát, melyért nyugalmát igaz, nem áldozta fel, mint Kazinczy, aki később a kemény akaratú, szívósan harcoló jellem iróniájával mosolygott a jó úton baktató, kényelmes Pálóczira. De igazolta-e a kor az ő iróniáját, mely hosszú éveken át egyedül mosolygott ránk az időből? Azt hiszem, az itt vázolt „Bajomi Helikon” szerepe is azt bizonyítja, hogy nem. Az idő tükre megfordította e mosoly ragyogását.
Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is lassan visszatért, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült „alkalmatosságokra írt versezetei” is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is.
Így Somogyban, anélkül hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a versezeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit „kíntornázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak” tartja, „akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak, és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugosznak a Parnasszust bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak, mindaddig, míg valamelyik újabb sollemnitásnak lármája azt nem kiáltja fülükbe: Kelj fel, poéta!, melyre minden bodzaberkek: Kelj fel múzsámmal zendülnek meg”. Ebben az alkalmi versei elé írt vidám, de a derű alatt akkora fölénnyel és komolysággal ítélkező előszavában „nagyjában gezemicének” tartja ezeket az írásait. De – ha csak egy fél mondatban –, mégis hisz pár sorukban, melyekből úgymond: „jövő aranyidők poétái talán gyöngyöket szedhetnek”. – És így folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél: addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Mégis nézzük meg, mit mondanak el ezek a versek Csokonai somogyi napjairól. Sorai nyomán végigkísérhetjük csaknem két évi tanyázását a Somogyságban. Ezek a versek, melyekről már hallottuk Csokonai nem éppen hízelgő véleményét, kétféle stílust mutatnak, aszerint, milyen alkalomból és kinek a részére készültek. Szép számmal találunk ilyen verseket, melyeket Csökölyben, Hedrehelyen, Nagybajomban, Gigén, Kisasszondon, Korpádon, Kadarkúton, Szigetváron, Csurgón vagy Kaposváron írt. Egyik részük a Festetich, Czindery és Széchényi vagy Sárközy családokat fodrozta körül a késői barokk minden szabványos kellékével.
Takáts Gyula: Egy kertre emlékezve (Művek és mesterek között) Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011. p.117-121.
Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. 1962. Megjelent:Digitális Irodalmi Akadémia
Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. Tanulmány. Kaposvár. 1993. Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 32 p.
Kapcsolódó írás: Fejezetek Nagybajom történelméből
Vélemény, hozzászólás?