BAJOM HUMORA I.
Írta: Major Tibor
2014. február 24.
Előszó helyett
2013. nyarán a Nagybajomi Városnapok egyik szabadtéri rendezvényén keresett meg Major Tibor azzal a kérésével, hogy az interneten a Nagybajom Figyelő oldalain helyt adok-e az Ő által gyűjtött és írt humoros történeteknek.
Természetes, hogy ötletét örömmel fogadtam.
Most, hogy megkaptam az írást, úgy gondolom, hogy nem csak részletekben, hanem – PDF formátumban – egészben is közzéteszem, így legalább az író szerkesztési sorrendje megmarad.
(Fogadják olyan szeretettel az írás első részét, ahogy ezt Tibor írta!
– Az írás egésze bármikor elérhető az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA –.)
Nagybajom, 2014. február 24.
Kiss Zoltán
Hálátlanság
János bácsi erdész szakmája révén az erdő, lelkülete szerint a költészet, amúgy pedig a bor szerelmese volt. Az erdő és a költészet szeretetét szülőhazájából, Erdélyből hozhatta magával a borét pedig alighanem a bajomi erdők mélyéből. Az erdőben ugyan még az igénytelen noha sem hoz rendes termést, de a favágók üvegeiben nap mint nap ott lötyögött a többnyire jó ízű itóka, az elmúlt nyarak lélekvidító elixírje. Nos, idősebb korában János bá’ gyakran és erősen élt ezzel a szerelemmel, amit felesége nagyon és zajosan nehezményezett. Többször előfordult, hogy esténként Mariska néni messze hangzó és harsány decibeljeit odahagyva a kocsma felé vette útját, hogy elpanaszolja vércsehangú nője hálátlanságát. Felesége ugyan is nagyon szegény családból jött, János bácsi mellett azonban anyagi biztonságra lelt.
Egy alkalommal az öregúr így öntötte szavakba porig alázott önérzetének vergődését: „Kiemeltem a szegénységből, a nyomorúságból, és még ez mondja nekem, hogy muszlinca?„
ÉDES ANYANYELVÜNK
A baj Bábel tornyánál kezdődhetett, amikor teremtőnk úgy büntette az emberi nagyravágyást, hogy összezavarta az emberek egyetlen ősi nyelvét. Ezt a büntetést az emberiség ma is szenvedi, mert sehogy sem tud eligazodni mások nyelvén, bár nagyon szeretne.
A 61-es úton Kaposvár előtt valami reklámtábla – félét pillantottam meg. Ez állt rajta: Fehér ló Restaurant.
Micsoda??? Nem Fehér ló étterem, esetleg White horse restaurant?
Látjátok feleim, Bábel tornya eddig veti árnyékát. Hadd mondjam el ennek kapcsán történeteimet, amiket bajomban hallottam igazmondó emberektől.
Csak érthetően I.
Nagybajomon keresztül építették ki a II. világháború idején a híres- hírhedt Margit- vonalat. A sok-sok kilométernyi lövészárok kiásásához a katonák a polgári lakosság munkáját is igénybe vették. Naponta, házról- házra járva gyűjtötték össze a munkabíró embereket. Persze, aki csak tehette, megszökött a nehéz munka elől. Egy esős napon az egyik lógóst észrevette egy német katona, kérdőre vonta, hogy miért nem a kijelölt helyen dolgozik. A delikvens – hogy a német értsen a szóból – így válaszolt: Niksz arbeit, mert térdig ér a vasszer!
Csak érthetően II.
1945 tavaszán, amikor a szovjetek elfoglalták Kaposvárt, ínséges idők jártak. A németek és a magyarok az oroszok elől mentették a javakat, az oroszok a lakosság elől, a nép pedig a túlélés érdekében gyűjtögetett. A kifosztott városban éhezett ember, állat. Egy Kaposvárra tévedt bajomi a mai Kossuth-téren megpillantott egy lovas kocsit, amit egy szerencsétlen gebe húzott. A kocsis – egy orosz katona – a kocsiban állva ostorcsapásokkal akarta gyorsabb haladásra bírni szegény párát, és mivel magyar ló volt, ilyenformán bíztatta szóval is: „Zab kusáty? Kukorica kusáty? Nye roboti?”
Pech
György Sándor bácsit sokan szerették, tisztelték a faluban. Parasztember volt. Bár szorgalmasan dolgozott néhány holdacskáján, nem sok vagyont hagyott az utókorra. Azaz talán valamit mégis, ami – lehet – többet ér sok földi jónál. Volt ugyan is egy nagy szenvedélye: a dal. Ebből gazdagon jussoltak unokái, dédunokái is, akik mindnyájan szeretik és gyakorolják is ezt a szép hagyományt. Amikor én megismertem, már öreg ember volt. Minden dalt, nótát tudott, amit fiatal kora óta megtanult. Idősebb korában inkább a humoros, pajzán nótákat szerette, énekelgette családi, baráti körben, de ha jó társaságra akadt, egyetlen kisfröccs mellett fél délután is eldalolgatott a falu kisvendéglőjében. Még olasz dalt is tanított unokáinak.
Mesélte, hogy amikor Doberdónál harcolt az olasz fronton, az egész napos öldöklő küzdelem után, a csendes esti órákban az ellenfelek hallgatták és meg is tanulták egymás dalait. Valamennyit értett németül is, mert az osztrák – magyar közös hadseregben a vezénylés nyelve a német volt. Amikor a harci helyzet megengedte, a több hónapos harcban elcsigázott frontkatonákat néhány napra hazaengedték pihenni, feltöltődni. Egyszer Sándor bácsi is kiérdemelt néhány napot. Boldogan készülődött az útra, már a szabadságos levél is a kezében volt. Társaival együtt várta a hazafelé induló vonatot, amikor is sorakozót fújt a csapat kürtöse. Pillanatok alatt felsorakoztak, és az odaérkező osztrák kapitány – Sándor bácsi szavait idézve – ezt mondta a szabadságosoknak: Második mars kommandó, hapták! Kerdájk! Direkció a front!
Untauglich
Ha egy osztrák katonaorvos azt mondta: Untauglich, azaz alkalmatlan, az maga volt a tragédia. 1928 után Magyarországon általános hadkötelezettség lépett életbe, előtte azonban – az I. világháború kivételével – toborzással gyűjtötték a katonákat. Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében is. Katonának lenni pedig dicsőség volt. Történetünk hőse, az egyszeri legény nem vált be. Nagy szégyen volt ez akkoriban. Az ilyen feleséget is nehezen kaphatott, mert a lábra kelő pletykák titokzatos, szégyellni való betegségekről suttogtak, besározva szegény ártatlant. A sorozás után hazaérve a faluba nem is maradt a kocsmában a többiekkel ünnepelni, hanem szégyenkezve kullogott a szülői ház felé. Apja kint támasztotta az utcai kaput, és megkérdezte: Mi van gyerök? Hát, nem vá’tam be – mondta legény. Mit mon’tak? Semmit, az orvos azt mondta: untáglik. Az öreg megvakarta a fejét, aztán azt mondta a fiának: Hát gyerök, löhet hogy tág mer’ a múttkor, amikor odasz.rtá’ a diófa alá, egész éjjel azt ugatták a kutyák.
Folytatás következik!!!
9 visszakövetés