NAGYBAJOMfigyelő:
2025.február 28.

SZENKERA
SZENKERÁL
SZENTKIRÁLY

Emlékezem, tehát vagyok
A háború

   A Szentkirályon született bátyám öt napot élt. Engem édesanyám a nagykanizsai kórházban hozott világra. Innen vitt haza Szentkirályra.
 Ötévesen kezdtem eszmélni életem eseményeire.

A harcok közeledtével a család a kertben bunkert ásott. A szőtteseket és egyéb tárgyakat a kertben elásták. A kerékpárokat a csurgói hegyi pincébe vitték, ahonnan aztán valakik ellopták.
A lóistállót találat érte. A bomba átszakította a tetőt, födémet, megölte az egyik lovat.

Szörnyű dolog a háború, állattá teszi azokat, akik erre hajlamosak. Függetlenül a katonák nemzetiségétől. Az állattá válást mindenképpen befolyásolja társadalmi szocializációjuk.

A legifjabb Szentpáli Porcsa Mihály (a családban egyszerűen csak Pistának hívták, mint ahogy a családban minden Mihályt), aki félve az 1956 utáni megtorlásoktól Szombathelytől Edmontonig futott, és ott a temetőben Michael Porcsaként – szerette, ha franciául ejtik a nevét – „Miselként” nyugszik. A magyar zászlóval letakart koporsóban helyezték örök nyugalomba.

Halála előtt az egyik utolsó levelében ezt írta: ”Csak az nyugtat meg, hogy anyám nem érte meg az oroszok bevonulását, mert az oroszok minden nőt hat évestől hatvan évesig megerőszakoltak. A saját szememmel láttam az udvarban levő körtefáról”.

Szerettem a katonákat, ahogy talán ők is a még akkor alig tipegő pötyögő kisgyereket. Szaladtam eléjük és kiabáltam nekik: van hely, van hely. Mindaddig, amíg a konyhánkban tartózkodó regionális katonákra a segéd haderő csőcselék katonái géppisztollyal rátámadtak. Én a nagyanyám karjaiban sírtam. Ezután a szálláscsinálóknak már messziről kiabáltam: nincs hely, nincs hely.

A háború idején nagyapám volt a község bírája. A szállást csinálók őt keresték. Házában mindig volt hely, legyen az német, bolgár vagy szovjet katona. A család az elszállásoltaktól szerintem védelmet remélt. Az viszont igaz, hogy nagyapám pincéjéből a faluban először fogyott el a hordókból a bor, először ürült ki a kamrája.

Jól jött a segítség. A családi legenda szerint Kata néni hozott egy teli szakajtó tojást. Az orosz katona megköszönte: „Dobre mama, dobre”. Kata néném ledobta.

Egy alkalommal kint játszottam az udvaron. Szürke lován beugratott egy kozák. Felvett a lóra. Maga elé ültetett, kivett a zsebéből egy zsebkendőt, kicsomagolta, a számba dugott egy kockacukrot és letett a földre. A jelenlevők rettentően megijedtek, azt gondolták, el akar rabolni.

A háború végével az oroszok összegyűjtötték a falu fiatal férfilakosait a pajtánkba. Baka Böske néni szaladt a munkából hazatérő édesapám elé, hogy ne menjen haza, mert az oroszok összeszedik a férfiakat. Nagybátyámat is begyűjtötték és elhajtották. A fogságból a szentkirályiak közül ő volt az utolsó, aki megszökött a fogságból. Pécsen egy szüretelőkád alá bújva menekült meg.

Kiss Zoltán